Halálzóna: Az emberi teljesítőképesség határai 8000 méter felett

A világon mindössze 14 hegycsúcs van, amely meghaladja a 8000 méteres magasságot. A szélsőséges időjárás mellett - -30 °C alatti hőmérséklet és 100-200 km/ órás szélviharok - az ún. nyolcezresek többek között azért olyan veszélyesek, mivel az oxigénnyomás kritikusan alacsony. Míg a levegő oxigéntartalma 8000 méteren a tengerszinthez hasonlóan közel 21%, a ritka légkör miatt a parciális oxigénnyomás, ebből adódóan pedig a belélegzhető oxigén mennyisége is kevesebb, mint harmadára csökken. Így mivel a szervezet ebben a magasságban több oxigént használ el, mint amennyit be tud juttatni, nem tudja önmagát fenntartani és az idő előrehaladtával összeomlanak a létfontosságú funkciók.

Nem véletlen, hogy ezen magasság felett a legmagasabb a halálozási arány a hegymászásban, így számos baleset írható a zóna számlájára. A tragikus balesetek elkerülése végett követik például a Mount Everesten a hegymászók a „2 órás szabályt” („2 PM Rule”). Ha délután 2-ig nem hódították meg a csúcsot (8849 méter), akkor vissza kell fordulniuk, függetlenül attól, hogy milyen közel vannak ahhoz. A szabály bár szigorú, de minél magasabbra mászik valaki, annál rosszabb a test teljesítménye. Ha túl későn ér valaki a csúcsra, akkor teljes sötétségben, rendkívüli időjárási viszonyokban és kimerülten kell visszaereszkednie a IV. táborig (7950 méter). Összességében minden perc a halálzónában az emberi test „kifutását” jelenti az időből és végezetes lehet, ha nem jut le a mászó időben.

A halálzóna hatásait két fő csoportra oszthatjuk: fiziológiai (testi) és pszichológiai (mentális) hatásokra. Ezek gyakran összefüggenek egymással és egymással kombinálódva okoznak kritikus állapotot.

Alapvetően a fiziológiai hatások között emlegetjük a hypoxiát, a tüdőödémát (HAPE), az agyödémát (HACE) és az extrém időjárási viszonyok következményeit. A magaslatokban fellépő oxigéncsökkenés miatt hypoxia lép fel, amely során a véroxigén-szint meredeken csökken. Az oxigéncsökkenés mellett a légnyomás is mérséklődik, ami ödémásodáshoz vezethet. Ezek rövid távon AMS-t (Acute Mountain Sickness) eredményezhetnek, amely során az agy és az izmok nem kapnak elegendő oxigént, így teljesítményük csökken és fejfájás, szédülés, hányinger, gyengeség léphet fel. Hosszú távon viszont ez akár tüdő-, illetve agyödémához is vezethet. Előbbi végsősoron a létfontosságú szervek oxigénhez jutását akadályozza, utóbbi pedig idegrendszeri zavarokat és eszméletvesztést okoz, végső soron pedig mindkettőnek akár végzetes kimenetele is lehet. Továbbá a hegymászók a szélsőséges időjárási viszonyoknak is ki vannak téve, amelyek fagyási sérülésekhez, hypothermiához - a test maghőmérsékletének szélsőséges lehűléséhez – és hóvaksághoz, UV égéshez vezethetnek.

Mindezek mellett kognitív károsodás, hallucinációk, pszichózis és a csúcshódítással járó mentális teher is súlythatja a hegymászókat. Az utóbbi évek kutatásai szerint létezik egy önálló kórkép az „elszigetelt magashegyi pszichózis”, amely valóságvesztést okoz. Ennek során felléphetnek különböző érzékcsalódások, amik lehetnek vizuálisok (nem létező emberi alakok észlelése), auditívok (hangok hallása) vagy tapintási hallucinációk. Továbbá gyakori jelenség például a csúcsláz (summit fever) is, amikor a mászó a kognitív funkciók romlása miatt nem ismeri fel a helyzet súlyosságát és a józan észt félretéve tör tovább a csúcs felé.

„Gyerünk, cseréld ki az [oxigén] palackodat, és indulj el” – emlékezett Windsor Jimmy szavaira. A magaslati hallucinációk jelenségét jól példázza Dr. Jeremy Windsor esete. Windsor – orvos és hegymászó – 2008-ban vett részt egy Everest-expedíción és nagyjából 8200 méteren járt, amikor egy másik mászó alakját vélte felfedezni maga mellett. A „Jimmy” nevű férfi beszélgetett vele és bíztatta a tovább haladásra, majd egyszer csak nyomtalanul eltűnt a hóban. Windsor csak később ébredt rá, hogy „Jimmy” a képzeletének szüleménye volt és végig egyedül mászott. Az eset annyira tipikus, hogy az irodalomban a „harmadik ember faktorként” hivatkoznak rá.

Ám a képzelet nem mindig a mászó sikeres csúcshódítását támogatja. Iztok Tomazin a Dhaulagiri (8167 méter) megmászása során például hegyi vezetőket vélt felfedezni, akik arra bíztatták, hogy ugrojon le a hegy keleti oldalán a leereszkedés lerövidítése céljából. Az utolsó pillanatban dömtött Tomazin a „valóságteszt” mellett és a hegy keleti oldala helyett egy kis gerincről ugrott le. Az alatta lévő sziklába való becsapódás fájdalma visszahozta a valóságba és ráébredt, hogy a hang követése halálos lenne.

A magashegyi expedíciók összetett, gyakran csapatmunkán alapuló projektek. A csúcsok meghódítása rendkívüli felkészülést követelnek meg nem csak fizikai, hanem mentális szempontból is. Ami viszont kétségtelen, hogy a magaslatokban minden lépésért meg kell küzdeni. „Pole pole”, lassan, lassan ahogy a serpák mondják.