Volt szerencsém helyiekkel beszélgetni arról, hogy hogyan voltak képesek szinte az egyik napról a másikra megváltoztatni a vásárlási szokásaikat és megfigyeltem, hogy miként épült be a mozgalom a mindennapjaikba.

Teljesen más hangulata van például bemenni egy McDonald’s-ba Egyiptomban, mint Magyarországon. Régen lehetetlen volt szabad asztalt találni, ma pedig az alacsony árak ellenére is, szinte üresek az éttermek. Főként csak fiatalokból álló társaságokkal lehet találkozni, akik még nem figyelnek különösebben az ilyen jellegű döntéseikre. A franchise 2023-as októberi és novemberi bevételeiben körülbelül 70%-os visszaesést tapasztalt a 2022-es évhez képest.

Amikor egy út menti kisboltban megálltunk vizet venni, az eladó egyből kiemelte, hogy a kért kiszerelésből csak bojkottált márkájút tud adni, de kisebb kiszerelésből van nekik helyi is. Ezután nem arra kérdezett rá, hogy melyik kiszerelést szeretnénk, hanem arra, hogy a bojkottált, vagy a helyi terméket. Ennél is meglepőbb, hogy a legtöbb éttermekben már nem is kérdezik meg, hogy melyik teát szeretné a vendég, egyből az egyiptomi alternatívát viszik ki. Azon helyeken is az egyiptomi márkát választják, ahol esetleg még szerepel egy köztudottan bojkottált termék az étlapon. Amikor egy család megvendégeli a rokonokat, barátokat, akkor is különösen figyelnek arra, hogy milyen márkák kerülnek az asztalra. 

A beszélgetések során kiderült, hogy a tudatosság mellett más tényezők is szerepet játszottak a gyors változtatásban. Olyan mértékben beépült az emberek életébe ez a gondolkodásmód, hogy már nem az számít különlegességnek, ha valaki csatlakozik a törekvéshez, hanem az lóg ki a sorból, aki nem csinálja. Teljesen normalizálva lett ez a helyzet és sokszor nem a közzétett listákból, hanem egymástól értesülnek arról, hogy melyik márkákat „nem szabad” támogatni. Senki nem fog Coca Cola-t, vagy Lipton teát rendelni, ha a körülötte lévő 20 másik asztalnál észrevehetően senki nem azt, hanem a helyi alternatívát fogyasztja. Ha meglátnak a másik kezében egy bojkottált terméket, akkor kihasználják az alkalmat egy szúrós megjegyzésre. Ezek mellett szakértőktől is folyamatosan kapnak információkat a helyi márkák támogatásának előnyeiről. 

Ami a gazdasági bojkottakciók egyiptomi munkaerőre gyakorolt hatását illeti, a helyiek nem érzik úgy, hogy a kampány miatt csökkent volna a munkalehetőségek száma, vagy befolyásolta volna a béreket. Elmondásuk szerint, ha bezár egy étterem, akkor azzal egyidőben nyílik két új egyiptomi hely. Ezeket az új éttermeket nyitás után mindenki egyből ki akarja próbálni. Már nem lepődnek meg azon, ha órákon keresztül kell tömött sorokban várakozni arra, hogy egyáltalán leülhessenek. Példaként említették a Hagoga nevezetű, főként helyi ételeket felszolgáló éttermet is, ahová egy ismerős által tudtak csak bejutni hosszas várakozás nélkül. 

„Nincs elég pénzünk támogatni az áldozatokat, de minden nap el tudjuk dönteni, hogy kinek adjuk a pénzünket.”

Úgy gondolják, hogy csak megszokás és akarat kérdése, hogy át tudnak-e térni a megszokottról egy hasonló, de új ízvilágú ételre, vagy egy másik sportmárkára. Természetesen van különbség, de nem panaszkodnak, hiszen úgy gondolják, hogy ez a kis lemondás semmi azon szörnyűségekhez képest, amelyeket emberek naponta elszenvednek a konfliktus miatt. Nem akarják ölbe tett kézzel nézni. Nem zavarja őket az sem, ha nem érnek el óriási eredményeket.